Vicces eset a férfi aktatáskával

A férjem nagyon szeret viccelődni. A munkahelyén olykor, ha unatkozik, vicces képeket küld nekem. Ha pedig hazajön, mindig azzal szórakozik, hogy engem ugrat. Néha kitalál történeteket, olykor vicces, olykor nem. De a lényeg az, hogy az utóbbi időben már nagyon kezdett idegesíteni. Kieszeltem egy tervet, hogy hogyan adhatnám vissza a sok éves ugratást. Van ugyanis egy aktatáskája amit nagyon szeret. Tőlem kapta. Sokszor hazajön és eldugja, majd eljátsza, hogy aki elvesztette. Én ekkor mérges leszek, ő pedig mikor már indulna vissza megkeresni, akkor közli, hogy csak viccelt. Ilyenkor én mindig még mérgesebb leszek.

Na de, eljött az én időm! Egyik nap szólt, hogy elmenne inni egy sört a haverjával, én pedig felhívtam a havert, Gazsit, hogy segítsen nekem egy tréfában. Gazsi örömmel segített, megmondtam neki, hogy titokban lopja el a férjem aktatáskáját, vigye haza, és majd akkor kivételesen ő fogja azt hinni, hogy elhagyott valamit. Gazsi jól csinálta a dolgát, ugyanis mikor a férjem kicsit becsiccsentve hazaért, kérdeztem tőle, hogy hol a táska. Ő kétségbe esett, majd pedig szégyenkezve maga elé meredt:

  • Elhagytam! Te jó ég! Benne minden irattal és bankkártyával.
  • Persze, jó vicc… – mondtam.
  • Nem, nem vicc!
  • Aha, ezúttal nem veszem be!
  • Tényleg, jaj visszamegyek a kocsmába, hátha ott van!

Én csak hagytam, hogy menjen. Majd elnevettem magam, és felhívtam Gazsit:

  • Szia Gazsi! Jól működik a terv! Fogalma nincs róla, hogy nálad van!
  • Jaj jó, hogy hívsz, Zsuzsi. Baj van.
  • Baj? Micsoda?
  • Hát… A kutya szétrágta.
  • Mit?
  • A táskát.
  • Miii? Most te is ugratni akarsz?
  • Nem. Komolyan beszélek, sajnálom. Én mondtam, hogy ez nem jó ötlet.
  • És az iratok?
  • Azoknak nincsen bajuk, a toknak köszönhetően. De ez a táska… már használhatatlan…
  • A kedvenc táskája! Tőlem kapta.
  • Sajnálom, Zsuzsi…
  • Nem, az én hibám. Én ötletem volt… majd elrendezem, ne aggódj

Persze mondtam volna Gazsinak, hogy az ő hibája, és vegyen újat, mert miért nem lehetett megfékezni azt a kutyát, de tudom, hogy úgyse tenné. Vagy rosszat venne.

Így hát kétségbe esve hívtam a barátnőmet, hogy mit tegyek. Miután ő jót nevetett a sztorin, azt tanácsolta, hogy vegyek neki egy újat, majd mutatott egy webshopot, ahol jól kinéző bőrből készült férfi aktatáskákat árultak. Nagy kínálat tárult elém, és pár táska le is volt akciózva.

Ki is választottam egy táskát, még tolltartó is járt hozzá. Selyemfényű, amerikai jellegű marhabőrből készült. Ráadásul Pécsett készítették! Az egyik kedvenc városom! És a szállítás ingyenes volt. Úgy gondoltam, hogy mindenképp megveszem, mivel szeretném támogatni a magyar cégeket, és ahhoz képest, hogy egy eredeti bőr aktatáskáért mennyit szoktak elkérni nagyon is jó áron volt.

Nem aggódtam amiatt, hogy mi van, ha a férjemnek nem fog tetszeni, mivel a webshopnak van egy csomagcsere programja is, aminek keretében vissza lehet küldeni a táskát, és lehet választani egy másikat helyette. És ha olcsóbb, akkor még vissza is kapod a különbözetet.

Mialatt megrendeltem a táskát, a férjem haza is ért. Lélekszakadva mondta:

  • Nincs meg! Megkérdeztem a pultos csajt, de…
  • Ne búsulj, már rendeltem új táskát…
  • Mi? – képedt el – Nem az a legnagyobb baj! Az irataim, le kell tiltatnom a kártyám, fel kell hívjam a bankot…
  • Felesleges.
  • Micsoda? Miért?
  • Gazsi megtalálta. Most hívott.
  • A táskát?
  • A táskát szétrágta valami kutya. De az iratok megvannak. Meg a többi.
  • Isten áldja ezt a Gazsit!
  • Az. – mondtam.

Nos igen, mentettem amit lehetett. Gazsit is és magamat is kirántottam a csávából. Mikor felhívtam Gazsit és elmeséltem a fejleményeket, ő nem hitt a fülének. Mondtam, hogy tartania kell a száját. A férjem elment hozzá. Persze Gazsi nem tudta tartani a száját, a férjem hálálkodása után előtört belőle a lelkiismeretfurdalás. Na, tessék…

Hazaérve nem szólt hozzám a férjem. Számítottam rá, hogy megsértődik.

Az új táska egyébként elég hamar megérkezett. Nagyon tetszett, és mivel lehetett utánvéttel is fizetni, így egyenest a futár kezébe nyomtam a pénzt. Ő átszámolta, szép napot kívánt, és már ment is tovább. Az aktatáska színe sokkal intenzívebb volt, mint a képeken. Kikészítettem reggel, megraktam ennivalóval, és hagytam egy levelet is.

Ő pedig elvitte a táskát, a kajával együtt, és egy ilyen cetlit hagyott, melyből tudtam, hogy megbocsájtott:

“A táska szép, te gonosz. :)”